Jeremiás próféta könyvéből

3, 1-5. 19 – 4, 4

Buzdítás a megtérésre

Az Úr ezt a szózatot intézte hozzám:

„Ha a férj elbocsátja feleségét, és az elválik tőle, sőt más férfihoz megy feleségül, vajon visszatérhet-e még hozzá? Nem volna-e az a föld mindenestül fertőzött? S te, aki annyi szeretőddel szeretkeztél, te még visszatérnél hozzám? – mondja az Úr.

Emeld föl tekintetedet a kopár magaslatokra, és nézd meg: van-e még egyetlen hely is, ahol nem feküdtél le? Az utak mentén ültél, és úgy vártál szeretőidre, mint az arab a pusztában. Megfertőzted az országot kicsapongásoddal és gonoszságoddal. Ezért tartottam vissza a korai esőt, és nem jött meg a kései eső se.

Ám továbbra is úgy tartod homlokod, mint a céda asszony, s nem akarsz pirulni. Nemde még most is így kiáltasz hozzám: »Én Atyám, ifjúkorom bizalmas barátja, hát mindörökre haragszol, haragodnak már sose lesz vége?« Így beszélsz, és mégis tovább vétkezel; bizony már ennyire megátalkodtál.

Mégis azt gondoltam: »Megteszlek fiamnak, és gyönyörű földet adok neked, olyan örökséget, amely a nemzetek gyöngye lesz.« Mert azt gondoltam, így szólítasz majd: »Atyám!« és nem fogsz elfordulni tőlem. De amint hűtlenné válik az asszony a szeretőjéhez, Izrael háza is hűtlen lett hozzám – mondja az Úr.”

Jajszó hallatszik a kopár magaslatokon: Izrael fiainak sírása és jajgatása. Mert a gonoszság útjára tévedtek, és elfelejtették az Urat, Istenüket. „Térjetek vissza, hűtlen fiaim; és meggyógyítom elpártolástokat.”

»Íme, hozzád térünk, mert te vagy az Úr, a mi Istenünk. Valóban hazugok a halmok, és hazug a hegyeken a lármás zajongás. Valóban az Úrban, a mi Istenünkben van üdvössége Izraelnek. De a gyalázatos bálványok már ifjúságunk óta mindent fölemésztettek, amit atyáinktól örököltünk: nyájaikat és csordáikat, fiaikat és lányaikat. Most hát gyalázatunkban fetrengünk, és elborít minket szégyenünk. Mert vétkeztünk az Úr, a mi Istenünk ellen, mi és atyáink, ifjúságunktól kezdve mindmáig; és nem hallgattunk az Úrnak, a mi Istenünknek a szavára.«

„Ha vissza akarsz térni, Izrael – mondja az Úr –, hát visszatérhetsz hozzám. Távolítsd el utálatosságaidat színem elől, akkor nem kell futnod előlem. És ha újra így esküszöl: »Amint igaz, hogy él az Úr«, és megtartod esküdet hűséggel, igazsággal, becsülettel: akkor a nemzetek áldottnak mondják magukat benned, és benned dicsekszenek.”

Mert ezt mondja az Úr Júda férfiainak és Jeruzsálem lakóinak: „Szántsatok magatoknak új ugart, és ne vessetek bogáncs közé! Metéljétek körül magatokat az Úrnak, és távolítsátok el szívetek előbőrét, ti, Júda férfiai és Jeruzsálem lakói! Nehogy kitörjön haragom, mint a tűz, és olthatatlanul fellobbanjon gonosz tetteitek miatt.”

VÁLASZOS ÉNEK

Jer 14, 7; Zsolt 129, 3

Ha vétkeink ellenünk tanúskodnak is, te azért, Uram, tégy jót velünk a nevedért! * Bizony, hűtlenségünknek se szeri, se száma, vétkeztünk ellened.

Ha bűneinket, Uram, felrovod, Uram, ki az, aki előtted megállhat? * Bizony, hűtlenségünknek se szeri, se száma, vétkeztünk ellened.

Szent Ágoston püspök Vallomásainak könyvéből

(Lib. 9, 10-11: CSEL 33, 215-219)

Jussunk el az örök bölcsességre!

Már küszöbön leselkedett a nap, amelyen anyámnak távoznia kellett földi életéből. Te, Uram, tudtad ezt a napot, nekünk még nem volt sejtelmünk se róla. Történt – úgy hiszem, rejtett irányításoddal –, hogy ő és én az egyik ablakra könyökölve álltunk. A szállást adó ház belső kertjére láttunk onnét, a Tiberisparti Ostiában, ahol messze a világ zajától, hosszú utazásunk bajai után a tengeri útra gyűjtöttünk erőt.

Meghitten, édesen beszélgettünk, csupán egymással. Elfelejtettük, ami mögöttünk volt, és nekifeszültünk az előttünk levőknek. Fontolgattuk magunk között, jelenlétedben, Uram, örök Igazság, hogy milyen lesz majd a szentek örök élete, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott. Szívünk ajakával áhítoztunk forrásod magasztos csöppjeire, az élet forrására, mely tenálad van.

Ilyesféléket mondottam, talán másképpen, vagy nem pontosan e szavakkal, Uram, te tudod, hogy e dolgokról történt csevegésünk napján, midőn beszélgetésünk folyamán ugyancsak silánynak láttuk a világot minden gyönyörűségével együtt, így szólott anyám: „Ami engem illet, fiam, nem találom én már örömömet e földi élet során semmiben. Mit keressek, miért éljek itt, nem tudom. E világban való minden reménységem szertefoszlott. Csupán egy dolog volt, amiért ideig-óráig még szívesen maradtam e földi tereken, hogy téged halálom előtt katolikus kereszténynek lássalak. Tetézetten teljesítette kérésemet az Isten, hiszen megveted immár a földi boldogságot, sőt az Úr szolgájaképpen látlak. Mit keressek tehát a földön?”

Nem emlékszem pontosan, hogy az anyámnak erre mit feleltem. Talán öt nap sem múlt el ezután, vagy alig valamivel több, és láz döntötte őt ágynak. Betegsége egyik napján ájulásba esett, és egy kevés ideig eszméletlenül feküdt. Összeszaladtunk, ámde magára eszmélt hamarosan, és amikor meglátott minket ágya mellett, engem és testvéremet, mintegy kérdő hangon így szólt hozzánk: „Hol voltam?”

És mihelyt látta, hogy mennyire megrendített bennünket a fájdalom, így folytatta tovább: „Tehát itt temetitek el anyátokat.” Hallgattam, és könnyeimmel gyürkőztem. Fivérem motyogott valamit, talán, hogy inkább azt óhajtaná, ha nem idegenben, hanem hazai földön zárná le a szemét. Midőn ezt hallotta anyám, gyötrődő arccal mintegy büntetésül, hogy effélékre gondol, rátekintett, majd rám emelte róla a szemét, és szólt: „Nézd csak, mit beszél!” Majd mindkettőnknek csakhamar ezt mondotta: „Földeljétek el bárhol ezt a testet. Ne okozzon ez nektek semmi gondot. Csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol is lesztek.” Midőn ezt a kívánságát, amennyire tudta, szavakba öntötte, elcsendesedett. Tovább küzdött súlyosbodó betegségével.

VÁLASZOS ÉNEK

1 Kor 7, 29. 30. 31; 2, 12

Az idő rövid, ezért aki örül, éljen úgy, mintha nem örülne, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, * Mert ez a világ elmúlik.

Mi nem a világ lelkét kaptuk. * Mert ez a világ elmúlik.