Sámuel első könyvéből

17, 1-10. 32. 38-51

Dávid és Góliát párviadala

Azokban a napokban: A filiszteusok hadba szólították csapataikat, és Júdában, Socho közelében gyülekeztek, majd Socho és Aszeka között, Efes-Dammim mellett ütötték fel táborukat. Saul és Izrael fiai is egybegyűltek, a Terebint-völgyben vertek tábort, és csatasorba álltak a filiszteusok ellen. A filiszteusok az egyik hegyen, Izrael fiai a másik hegyen helyezkedtek el, úgyhogy a völgy köztük terült el.

A filiszteusok soraiból előlépett egy harcos. Góljátnak hívták, és Gátból való volt. Hat könyök és egy arasz volt a magassága, a fejét bronz sisak fedte, és pikkelyes páncélt viselt; a páncél 5000 sékel bronzot nyomott. A lábán bronz lábszárvédő volt, vállán meg bronz hajítódárda. Lándzsája nyele olyan volt, mint egy zubolyfa, a lándzsája hegye meg 600 sékel vasat nyomott. Előtte haladt a fegyverhordozója. Kiállt Izrael fiainak sorai elé, és odakiáltott nekik: „Miért vonultok ki, és álltok csatasorba? Hát nem filiszteus vagyok, ti meg nem Saul szolgái vagytok? Válasszatok ki magatok közül egy embert, s az jöjjön le hozzám. Ha megmérkőzik velem, és legyőz, a szolgáitok leszünk. Ha azonban én kerekedem felül, és megölöm, ti lesztek a mi szolgáink, és szolgáltok nekünk.” Aztán a filiszteus hozzátette: „Ma kihívtam párviadalra Izrael sorait. Állítsatok ki nekem egy embert, hadd küzdjünk meg egymással!”

Amikor Dávidot Saul elé vezették, ezt mondta a királynak: „Ne veszítse el, uram, miatta a bátorságát! Szolgád elmegy, és megmérkőzik azzal a filiszteussal.” Saul felvetette Dáviddal a maga harci öltözékét, bronz sisakot tett a fejére, és páncélt adott rá.

Aztán felcsatolta az öltözékére a saját kardját, de Dávid hiába akart, nem tudott benne járni, mert még sose próbálta. Így szólt hát Saulhoz: „Nem tudok benne járni, mert még sose próbáltam.” Erre levették róla. Aztán fogta a botját, a patakban keresett magának öt sima követ, és betette a tarisznyájába, amelyben parittyáját tartotta. Ezután kezébe vette parittyáját, és elindult a filiszteus felé.

A filiszteus is egyre közelebb jött Dávidhoz, a fegyverhordozója előtte. Amikor azonban fölnézett, és meglátta Dávidot, semmibe vette, mert még fiatal volt, szép külsejű vörös ifjú. A filiszteus megszólította Dávidot: „Kutya vagyok tán, hogy bottal jössz ellenem?” És a filiszteus átkozta Dávidot, isteneit emlegetve. Aztán így szólt a filiszteus Dávidhoz: „csak gyere, hadd adjam húsodat az égi madaraknak meg a mezei vadaknak!”

Dávid ezt felelte a filiszteusnak: „Karddal, dárdával és lándzsával jössz ellenem. Én azonban a Seregek Urának, Izrael csatasorai Istenének nevében közeledem feléd, akit kigúnyoltál. Az Úr ma kezembe ad. Legyőzlek, és fejedet veszem. Testedet és a filiszteusok seregének testét még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom, hadd tudja meg az egész világ, hogy van Isten Izraelben. És tudja meg ez az egész sereg, hogy az Úrnak nincs szüksége kardra és lándzsára ahhoz, hogy győzelmet adjon. Mert az Úr dönti el a csatát, és a kezünkre ad benneteket.”

Amikor a filiszteus elindult, és Dávid felé közeledett, Dávid hirtelen kilépett a sorból, és a filiszteus felé futott. Közben belenyúlt a táskájába, kivett egy követ, elhajította a parittyájából, és homlokon találta a filiszteust. A kő behatolt a homlokába, úgyhogy arccal a földre bukott, így Dávid legyőzte parittyával és kővel a filiszteust, eltalálta, és megölte, jóllehet nem volt Dávidnak kard a kezében. Dávid akkor odaszaladt, rálépett a filiszteusra, a kardja után nyúlt, kirántotta hüvelyéből, és megölte: levágta a fejét.

VÁLASZOS ÉNEK

Vö. 1 Sám 17, 37; vö. Zsolt 56, 4. 5

Az Úr, aki kiszabadított az oroszlán meg a medve karmából, * Megszabadít majd ellenségeim kezéből is.

Szeretetét és hűségét küldi hozzám Isten; kiragad engem az oroszlánok közül. * Megszabadít majd ellenségeim kezéből is.

Morus Szent Tamás leveléből, amelyet leányához, Margithoz írt a börtönből

(The English Works of Sir Thomas More, London, 1557, p. 1454)

Nagy reménnyel és bizalommal adom át magamat Istennek

Jól tudom, drága Margitom, hogy eddigi életem hitványsága miatt azt érdemelném Istentől, hogy teljesen magamra hagyjon. Mégsem szűnök meg továbbra is bizakodni az ő végtelen jóságában, hogy amint eddig, ezután is megadja szent kegyelmével azt a lelkierőt, hogy lélekben mindent megvessek, amit a földi javak, a gazdag bevételek, sőt saját életem is jelentenek számomra, és ne tegyem le lelkiismeretem tiltakozó parancsa ellenére az esküt. Az Úr jóságos befolyásával csak arra késztette a királyt, hogy ezideig csupán szabadságomtól fosszon meg. (De ezáltal is legalább egy dologban biztosan nagyobb jótéteményben részesített a király, tudniillik abban, hogy jelen helyzetemben, remélhetőleg nagyobb lelki előhaladást érek el, mint annak előtte a reám halmozott összes kitüntetésekkel és javadalmakkal.) Bízom most is az Úr jóságában: oly kegyesen fogja ezután is irányítani a király szívét, hogy vagy nem fog egy még súlyosabb próbatétel elé állítani engem, vagy ha ezt mégis megtenné, akkor majd ad számomra folyton olyan lelkierőt, amivel a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is hősiesen és készségesen elviselem.

Így ez az Úr Jézus keserves kínszenvedésével egyesített türelmes szenvedésem – noha az Úr szenvedése természetesen érdeme tekintetében és módjában mérhetetlenül felülmúlja az én összes szenvedésemet – a tisztítóhelyen bizton enyhíteni fogja a megérdemelt büntetésemet, sőt Isten nagy irgalma folytán valamiképp még majd a mennyei dicsőségem növekedését is elősegíti.

Isten jóságában egy pillanatig sem akarok kételkedni, kedves Margitom, bármennyire gyengének és törékenynek érzem is magam. Ha pedig olyan rémületbe és lelki válságba jutnék, amelyben arra kellene gondolnom, hogy már nem bírom tovább, akkor majd Szent Péter apostolt idézem föl szívemben, aki egy viharos hullámban – éppen kicsiny hite miatt – kezdett már elmerülni, és majd én is azt teszem, amit ő tett akkor. Krisztushoz könyörgök majd: Uram, ments meg! Erős a reményem, hogy felém nyújtja majd kezét, magához emel, és nem engedi, hogy elvesszem.

Ha pedig megengedné azt, hogy Péter szomorú története rajtam is megismétlődjék, és fejvesztetten, megzavarodva mégis elbuknék, s a királynak hűséget esküdnék, és az Urat ezzel az esküvel megtagadnám (amitől mentsen meg engem az irgalmas Isten, és inkább azt engedje meg, hogy érjen bármi kár, mintsem e bukásomból származó bármi haszon), még akkor sem hagynék fel az örökös reménykedéssel, hogy majd csak rám tekint irgalmas szemével, amint Péterre is rátekintett bukása után, és engem is majd kiemel végső elesettségemből, hogy újra hitet tegyek az igazság mellett, és lelkiismeretem súlyos terhétől megkönnyebbüljek, és az elkövetett tagadásomért járó büntetésemet és megszégyenülésemet kitartóan elviseljem.

Végül is, kedves Margitom, az a legbiztosabb meggyőződésem, hogy Isten engem semmiképp sem fog cserbenhagyni, hacsak tudatosan nem vétek ellene. Teljes reménnyel és bizalommal egészen rábízom tehát magamat. Ha vétkeim miatt megengedi majd pusztulásomat, akkor is igazságossága dicsőül meg bennem. Mégis sziklaszilárd bizalommal remélem, hogy nagy irgalmú jósága megőrzi a lelkemet, és úgy intézi, hogy inkább az irgalmassága, mint az igazságossága dicsőül majd meg bennem.

Velem kapcsolatban tehát, kedves leányom, helyesen gondolkodjál; túlságosan ne izgasd magad miattam, bármi baj érjen is engem ezen a világon! Hiszen semmi sem történhet velünk, csak az Isten akarata. Amit pedig megenged vagy akar, bármennyire is rossznak látjuk azt, valójában mégis az a legjobb.

VÁLASZOS ÉNEK

Midőn Krisztus vértanúi szenvedéseik közben már az égieket szemlélték, így fohászkodtak: * Urunk, segíts meg minket, hogy szilárdan helytálljunk!

Tekints szolgáidra, hiszen tieid vagyunk. * Urunk