Jób könyvéből

32, 1-6; 33, 1-22

Elihu az isteni titkokról beszél

A három férfi felhagyott vele, hogy Jóbnak felelgessen, mert igaz volt a saját szemében. Ekkor fölgerjedt a Rám nemzetségből való Barákel fiának, a buzi Elihunak a haragja. Jób ellen támadt fel haragja, mert az Isten előtt igaznak gondolta magát. Három barátjára is mérges volt, mert nem találták el a feleletet, és így eltűrték, hogy Istent meghazudtolja. Míg azok beszéltek, addig Elihu várt. Mert azok idősebbek voltak, mint ő. Amikor azonban Elihu látta, hogy a három férfi nem tud többé mit válaszolni, fölgerjedt haragja.

Ekkor hozzákezdett Barákel fia, Elihu, és így szólt: „Fiatal vagyok még, ti pedig már őszek, ezért tartózkodtam, aztán szégyelltem is tudtotokra adni, mi a véleményem. Tehát, Jób, figyelj most minden egyes szómra, minden beszédemet jegyezd meg magadnak! Lám, szólásra nyitottam a számat, nyelvem máris forog a szám üregében. Bölcs mondásokat súg majd a szívem, ajkam a színtiszta igazat beszéli. Istennek éltető lelke teremtett meg, a Magasságbeli lehelete éltet. Hogyha képes vagy rá, adj nekem választ, adj magyarázatot, és szállj velem szembe! Olyan vagyok, mint te, lásd, nem mint az Isten, én is csak agyagból vétettem. Tőlem nem kell félned, ne rémítsen semmi, még a kezem sem nehezedik rád.

Valóban, te fülem hallatára mondtad, tisztán ki is vettem szavaidnak hangját: „Tiszta vagyok, és nincsen semmi bűnöm, mocsoktalan vagyok, nincsen bennem vétek. Csakhogy ő ürügyet keres ellenem, úgy tekint rám, mintha ellensége volnék. Kalodába zárta a lábamat, és szemmel tartotta minden utamat.”

Nézd, én mondom neked, ebben nincs igazad, mert nagyobb az Isten, mint bármelyik ember. Azért hát ellene miért háborogtál, hogy minden szavadra nem ad feleletet? Mert egyszer az Isten ily módon beszél, máskor meg másképpen szól, de nem vesszük észre. Álomlátásokban, éjjeli képekben, amikor még álom borul az emberre, és akkor, amikor ágyában szendereg. Ilyenkor megnyitja az emberek fülét, felriasztja őket ijesztő jelekkel, hogy tettétől visszatartsa az embert, hogy az emberekből kiűzze a gőgöt; hogy az alvilágtól megmentse a lelkét, attól, hogy életét dárda oltsa ki.

Fekvőhelyén fájdalom figyelmezteti, szüntelen háborgás van a tagjaiban. A kenyértől undorral fordul el élete, kedvenc ételétől undorodik lelke. A húsa elalszik, már nem is látható; nem látható egyéb, mint csupasz csontváza. Máris közeledik lelke a sírjához, élete a helyhez, hol a holtak laknak.”

VÁLASZOS ÉNEK

Róm 11, 33-34

Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! * Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!

Vajon ki látta az Úr gondolatait, s tanácsot ki adott neki? * Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!

VI. Pál pápának az ugandai vértanúk szentté avatásakor mondott szentbeszédéből

(AAS 56 [1964], 905-906)

A vértanúk dicsősége a jövő újjászületés jele

Ezek az afrikai vértanúk a Martyrológiumot, azaz a győztesek könyvét egy olyan új lappal gazdagítják, amelyen egyaránt szörnyű, véres és dicső események vannak feljegyezve. Egy egész lapot mondtam, amely egészen méltó módon csatlakozik az ősi Afrikának ama kiváló beszámolóihoz, amelyekről a jelen korban élő és bizonyos mértékben kishitű emberek talán úgy gondolták, hogy többé már nem is lesz azoknak a lapoknak méltó folytatása.

Mert ki is remélhette volna, hogy egy teljesen hasonló példaképet tudunk majd odaállítani azok mellé a lelkeket megrendítő akták mellé, amelyek beszámolnak a scili vértanúkról vagy a karthágói mártírokról és az uticai vértanúk tündöklő csapatáról, akikről megemlékezik Szent Ágoston és Prudentius is? Továbbá ki hitte volna, hogy az egyiptomi vértanúk mellé – akiknek fönséges dicséretét Aranyszájú Szent János írásaiban találjuk meg –, majd pedig a vandál üldözések vértanúi mellé napjainkban olyan újabb történetek sorakoznak oda, amelyekben semmivel sem kevesebb a bátor tanúságtétel, és amelyek semmivel sem kisebb dicsőségről számolnak be?

Ki gondolhatta volna, hogy az annyira közismert, dicső afrikai vértanú és hitvalló szentek, mint Ciprián, Felicitász és Perpétua, meg a nagy Ágoston mellé egykor majd odasorakoztatjuk Lwanga Károlyt, Mulumba Kalemba Mátyást – milyen drága nevek ezek nekünk – és az ő húsz társukat? És külön említésre méltók azok az anglikán egyházhoz tartozó keresztények is, akik szintén Krisztusért szenvedték el a halált.

Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most vallásüldözésekre és vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra.

Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. (Ó, bár adná Isten, hogy ők legyenek az utolsó vértanúi is, hiszen oly nagy és annyira értékes az ő áldozatuk!) Afrika most újjászületik, mint szabad és önrendelkezésű Afrika.

Az a gaztett, amelynek áldozatául estek, oly irtóztató és annyira jellegzetes volt, hogy már maga ez is nyilvánvalóvá teszi: mennyire szükséges, hogy ez az új nép erkölcsileg is teljesen átformálódjék, és a jövő nemzedékeinek egy egészen új lelki beállítottságot tudjon áthagyományozni. Az a gaztett mintegy elősegíti az átmenetet abból az egyszerű és műveletlen életformából, amelyben voltak ugyan bizonyos kiváló emberi értékek, de tele volt hibával és babonás gyengeséggel, és mintegy saját rabságában volt gúzsba kötve; elősegíti az átmenetet abba a kulturált életbe, amely már emelkedettebb emberi lelkületet és magasabb fokú szociális életformát követel meg.

VÁLASZOS ÉNEK

Amikor küzdünk, és a közös hitért harcolunk, küzdelmünket nézi Isten, nézi Krisztus, és az angyalok is reánk figyelnek. * Mekkora dicsőség, milyen kitüntetés Isten jelenlétében küzdeni, és Krisztustól jutalmul koronát nyerni.

Harcoljunk teljes erővel, készüljünk a halálos küzdelemre tiszta lélekkel, teljes hittel és az áhítat fegyverével! * Mekkora dicsőség.