A Jelenések könyvéből

17, 1-18

Az istentelen Babilon

Én, János, látomásomban láttam, hogy a hét csészét tartó angyal közül az egyik odalépett hozzám, és hívott: „Gyere, megmutatom neked a nagy kéjnő ítéletét, aki a nagy vizek fölött ül. Vele bujálkodtak a föld királyai, és a föld lakói megrészegültek kéje borától.”

Lélekben elvitt a pusztába. Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló nevekkel, s hét feje és tíz szarva volt. Az asszony bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára egy titokzatos név volt írva: „A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja.” Láttam, hogy az asszony megrészegedett a szenteknek és Jézus tanúinak vérétől. A látomáson nagyon elámultam.

Az angyal megkérdezte: „Miért csodálkozol? Megmagyarázom neked az asszony titkát, s a hétfejű és tíz szarvú vadállatét is, amely hordozza. A vadállat, amelyet láttál, volt, de már nincs. Felbukkan a mélységből, de vesztébe rohan. A föld lakói, akiknek a neve nincs beírva a világ kezdetétől fogva az élet könyvébe, csodálkozni fognak a vadállat láttára, amely volt, többé nincs, de ismét megjelenik.

Ide bölcsességgel párosult ész kell! A hét fej hét hegyet jelent, az asszony ezeken ül. De jelenti a hét királyt is. Öt közülük már a múlté, egy most uralkodik, az utolsó még nem jött el, de amikor eljön, rövid ideig lesz csak maradása. A vadállat, amely volt, de többé nincs, lesz a nyolcadik, a hét közül való, de vesztébe is rohan. A tíz szarv, amelyet láttál, tíz királyt jelent. Még nem jutottak uralomra, de a vadállattal királyi hatalmat kaptak egy órára. Egyetértenek a vadállattal, erejüket és hatalmukat átengedik a vadállatnak. Harcot indítanak a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, mert ő az Urak Ura és a Királyok Királya. Szövetségesei a meghívottak, a kiválasztottak és a hűségesek.”

Azután folytatta: „A vizek, amelyeken – mint láttad – a kéjnő ült, a népeket, fajokat, nemzeteket és nyelveket jelentik. A tíz szarv pedig, amelyet láttál, meg a vadállat, meggyűlölik a kéjnőt, kifosztják, és levetkőztetik, a húsán rágódnak, és tűzön sütik. Mert Isten sugalmazta nekik, hogy a tervét végrehajtsák, és uralmukat ruházzák egyetértőn a vadállatra, amíg be nem teljesednek az Istennek a szavai. Az asszony, akit láttál, az a nagy város, amely a föld királyain uralkodik.”

VÁLASZOS ÉNEK

Jel 17, 14; 6, 2

A föld királyai harcot indítanak a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, * Mert ő az Urak Ura és a Királyok Királya, alleluja.

Koszorút nyújtottak át neki, és ő diadalmasan kivonult, hogy győzelmet arasson. * Mert ő az Urak Ura és a Királyok Királya, alleluja.

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából

(Nn. 33-34)

Az ember tevékenysége a világban

Az ember mindig törekedett arra, hogy munkájával és tehetségével minél gazdagabban bontakoztassa ki életét. Ma már csaknem az egész természetre kiterjesztette hatalmát, és egyre tovább terjeszti, elsősorban a természettudomány és a technika vívmányai révén. Főleg a nemzetek közötti érintkezés sokféle, és egyre számosabb eszköze segítségével az emberiség nagy családja lassanként az egész földkerekségen egyetlen közösségnek ismeri föl és szervezi meg önmagát. Mindezek következtében ma már a saját munkájával biztosít magának az ember olyan javakat, amelyeket hajdan inkább a felsőbb erőktől várt.

E roppant méretű vállalkozás láttán, amely már a föld egész népességét magával ragadja, sok kérdést vetnek fel az emberek. Mi az értelme és az értéke ennek a fáradozásnak? Hogyan kell használnunk mindezeket a javakat? Minő cél felé tartanak az egyének vagy a közösségek törekvései?

Az Egyháznak nincs mindig keze ügyében a felelet minden részletkérdésre, viszont őrzi Isten igéjét, amelyből a vallási és erkölcsi élet elvei meríthetők; szeretné tehát egyesíteni a kinyilatkoztatás fényét az emberi tudással, hogy megvilágosodjék az az út, amelyen csak nemrégiben indult el az emberiség.

A hívők biztosak abban, hogy önmagában véve egészen megegyezik Isten szándékával az egyéni és közösségi tevékenység, vagyis az a hatalmas erőfeszítés, amelyet az emberiség a történelme folyamán életkörülményei javítására tesz.

Az Isten képmásának teremtett ember ugyanis azt a megbízatást kapta, hogy vesse uralma alá a földet annak minden gazdagságával együtt, kormányozza igazságosan és szentül a világot, és elismerve Istent a mindenség Teremtőjének, hozzá vezesse vissza önmagát és az egész világot oly módon, hogy mialatt minden az ember uralma alá kerül, megdicsőüljön Isten neve az egész földön.

Mindez a leghétköznapibb dolgokra is érvényes. Azok a férfiak és nők tehát, akik a maguk és családjuk fenntartásán fáradoznak, és munkájukat úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, meg lehetnek győződve arról, hogy tevékenységükkel a Teremtő művét fejlesztik tovább, embertestvéreik javát mozdítják elő, és személyesen segítik megvalósulni az isteni Gondviselés tervét a történelemben.

A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szembenállnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek. Éppen ellenkezőleg, meggyőződésük, hogy az emberiség sikere Isten nagyságát mutatja, és az ő titokzatos elgondolásainak gyümölcse.

Minél nagyobbra nő azonban az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelőssége.

Kitűnik mindebből, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, éppen ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javán munkálkodjanak.

VÁLASZOS ÉNEK

Vö. Ter 2, 15

Az Úristen az embert az Éden kertjébe helyezte, * Hogy művelje és őrizze, alleluja.

Ez volt az ember feladata kezdettől fogva. * Hogy művelje.