A Kivonulás könyvéből

17, 1-16

Vízfakasztás a kősziklából. Csata az amalekitákkal

Azokban a napokban Izrael fiainak egész közössége az Úr útmutatása szerint Szin pusztájában táborról táborra haladt tovább, majd Refidimnél álltak meg. Itt nem volt ivóvíz a nép számára. A nép nekitámadt Mózesnek, és így szólt: „Adj nekünk ivóvizet!” Mózes ezt válaszolta: „Miért támadtok engem? Miért kísértitek az Urat?” A nép azonban szomjas volt, azért tovább zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki bennünket Egyiptomból – kérdezték –, talán azért, hogy gyermekeinkkel és állatainkkal együtt szomjan haljunk?”

Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: „Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja, és megkövez.” Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál, és menj! Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes úgy is tett Izrael véneinek jelenlétében. A helyet Masszának és Meribának nevezte el, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak, és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: „Köztünk van-e az Úr, vagy nincs?”

Közben az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki magadnak férfiakat, és holnap szállj harcba az amalekitákkal! Én pedig Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.”

Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, s kivonult, hogy megütközzék az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Húrral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték, és ráültették. Áron és Húr pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon, így karja napszálltáig kitárva maradt.

Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket. Ezután az Úr így szólt Mózeshez: „Írd le ezt emlékül egy könyvbe, és közöld Józsuéval, hogy az amalekiták emlékét kitörlöm az ég alól.” Mózes oltárt épített, és Jahve-Nisszinek nevezte, „mivel – úgymond – az Úr hadijelvénye a kézben!, az Úr háborút visel Amalek ellen nemzedékről nemzedékre.”

VÁLASZOS ÉNEK

Iz 12, 3. 4; Vö. Jn 4, 14

Víg örömmel merítetek vizet az Üdvözítő forrásaiból, * Így szóltok majd azon a napon: Adjatok hálát az Úrnak, és magasztaljátok az ő nevét.

A víz, amelyet én adok nektek, örök életre szökellő vízforrás lesz bennetek. * Így szóltok majd azon a napon: Adjatok hálát az Úrnak, és magasztaljátok az ő nevét.

Szent Iréneusz püspök és vértanú „Az eretnekségek ellen” című értekezéséből

(Lib. 4, 14, 2-3; 15, 1: SC 100, 542. 548)

A választott nép előképekből tanulta meg, hogy félje Istent, és hűségesen szolgáljon neki

Így Isten kezdetben azért alkotta az embert, mert nagylelkű volt; az ősatyákat pedig üdvösségük miatt választotta ki; népet alkotott előre, Isten követésére okítva a nem tanulékonyakat; előre felkészítette a prófétákat, a földön hozzászoktatta az embert, hogy Lelkének hordozója legyen, és közösségben legyen Istennel. Ő, aki senkire sem szorul, közösséget ajánl azoknak, akik rászorulnak. Azok előtt, akikben ő kedvét találja, tervezőként felvázolja az üdvösség útját, miként azoknak, akik nem ismerték őt Egyiptomban, mégis saját maga adott eledelt, és azoknak, akik a pusztában zúgolódtak, a legalkalmasabb törvényt adta. És azoknak, akik a jó földre bementek, méltó örökséget adott. Azoknak, akik tékozló fiúként visszatértek Atyjukhoz, hizlalt borjút vág, és az eredeti ártatlanság stóláját adja. Sokféleképpen készítette elő tehát az emberi nemet az üdvösséggel való összhangra.

Ezért mondja János a Jelenések könyvében: Hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása. Isten Lelkének vizei valóban hatalmasak, mert gazdag ő, és az Atya nagy. És mindezeken átmenve az Ige irigység nélkül adja azt, ami hasznos, a neki alávetetteknek, minden állapotnak a megfelelő és alkalmas törvényt írva elő.

Így írta elő népének törvényben a frigysátor készítésére, a templomépítésre és a leviták kiválasztására vonatkozó szabályokat, a hálaadó, engesztelő és tisztulási áldozatokat, és törvényt állított az összes többi megtartására.

Ő mindezekből semmire sem szorul rá, mert minden jóval teljes, benne van minden édes illat és minden édes illatszer aromája, még mielőtt Mózes lett volna. A bálványimádásra könnyen hajló népet azonban nevelgette, és sokat figyelmeztette, oktatta őket, hogy tartsanak ki, és szolgáljanak Istennek, és a másodlagos dolgok révén szólított az eredetiekre, azaz a másolatokkal az igaziakra, az időlegesek által a mennyeiekre, mint már Mózesnek megmondatott, hogy: Tégy mindent azok mintája szerint, ahogyan a hegyen láttad.

Mózes negyven napig tanulgatta szívébe vésni Isten szavait, az égi jeleket, a szellemi mintákat és az eljövendők előképeit. Amint Szent Pál is megírta: Ittak ugyanis a sziklából, amely kísérte őket, s a szikla Krisztus volt. Majd ugyancsak a törvényben mondottakhoz hozzáfűzi: Mindez előkép számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk.

Előképek útján tanulták meg tehát, hogy féljék az Istent, és hűségesen szolgáljanak neki. Így a törvény egyrészt életformájuk lett, másrészt előre hirdette nekik az eljövendő dolgokat.

VÁLASZOS ÉNEK

Vö. Gal 3, 24-25. 23

A törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk. * A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól.

Mielőtt a hit elérkezett, a törvény fogott össze, és őrzött meg minket a hitnek, amelynek kinyilatkoztatása a jövőre várt. * A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól.

Részlet Meszlényi Zoltán püspök és vértanúnak egy papszentelésen tartott homíliájából

(Esztergom, Belváros, 1945. július 8.; Alázatos szolgálat: Dr. Meszlényi Zoltán Lajos szentbeszédei c. könyv 159-161. oldal, Don Bosco Kiadó, 2007)

„Tied Istenem minden szeretetem, egész életemen keresztül.”

Az utolsó papszentelést, amikor ezeknek a mai papoknak osztálytársait szenteltem, a szeminárium pincéjében tartottam. Hogy miért, fölösleges magyaráznom. Esztergom szomorú napjaiban történt, amikor az ostrom idején a szertartások alatt szinte a fejünk felett váltották egymást az ellenséges hadseregek. Ma pedig ide jöttem. Hogy miért, ezt sem szükséges bővebben magyarázni. Esztergom, sőt az egész nemzetünk büszkesége, a mi bazilikánk használhatatlan állapotban van.

S most mikor a szertartást befejeztük, s a Szentlélek erejével új papokat szenteltünk, milyen biztatással bocsássuk őket az élet útjára innen az Úr oltára elől, ahol térdre borultak, és fogadták a Szentlelket közvetítő kézfeltételt? Nevelőim számtalanszor figyelmeztettek atyai szavakkal, hogy az élet, különösképpen a pap élete katonáskodás a földön, a lelkipásztorkodás örökös küzdelem saját gyarlóságunkkal, s azoknak az embereknek örök gyarlóságával, akik között élnünk kell, mint a szent titok kiszolgáltatóinak; hogy a világ az ő démoni erőivel mindig ellentétes beállítottságú az Egyházzal szemben, mert nem tudja elviselni az erkölcsért és a jóért folytatott harcot s ennek a harcnak végső kimenetelébe vetett győzedelmes hitet, mellyel az Egyház napjai előtte jelentkeznek… Akkor túlzásnak látszott, ha idézték előttem az Üdvözítő szavait: eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek. Ma, életem delelőjén túl másképpen gondolkozom. Évtizedek harcai megtanítottak arra, hogy nevelőim figyelmeztetései nem voltak túlzások.

S mikor a múlt év őszén Istenben boldogult főpásztorunk tisztán látva népünknek tragikus sorsát, kiadta papjainak a parancsot, hogy mindenki küldetéséhez híven maradjon meg a gondjaira bízott hívek között, s amikor figyelmeztetett…, hogy a papoknak a legnagyobb megpróbáltatások idején teljesíteni kell kötelességeiket még vértanúság árán is: a mártírium gondolata nem döbbentett meg, nem csodálkoztam, természetesnek tűntek fel az Üdvözítő szavai: eljön az óra, hogy mindaz, ki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek.”

VÁLASZOS ÉNEK

2 Tim 4, 7-8; Fil 3, 8-10

A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. * Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja.

Mindent elvetettem, hogy Krisztust megismerjem, és a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget; így hozzá hasonulok a halálban. * Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja.