2025. március 4.

Boldog Meszlényi Zoltán püspök és vértanú
tetszés szerinti emléknap


Meszlényi Zoltán 1892. január 2-án született Hatvanban. 1915. október 28-án Innsbruckban szentelték pappá. 1917-től érseki szertartó és levéltáros, 1920-tól érseki titkár. 1937. október 28-án püspökké szentelték. Püspöki jelmondata: Fidenter ac fideliter – bizalommal és hűséggel. 1950. június 17-én esztergomi káptalani helynöknek választották. 12 nap múlva, június 29-én elhurcolták Esztergomból. A kistarcsai börtönben a kegyetlen bánásmód következtében 1951. március 4-én halt meg. Jeltelen sírjának holléte, akárcsak a halál időpontja sokáig ismeretlen volt. Hamvas Endre csanádi püspök már 1956 szeptemberében szerette volna exhumáltatni és áthelyezni a földi maradványokat az esztergomi bazilika kriptájába. A forradalom eseményei azonban meggátolták ezt. Végül 1957-ben az egykori börtönlelkész segítségével állapították meg, hogy Meszlényi Zoltán az Új köztemető egyik sírja alatt nyugszik. Az újratemetésére azonban csak 1966. június 23-án szállították át a koporsót az esztergomi bazilika altemplomába. A nyilvánosság kizárásával tartott szertartáson csupán néhány paptársa jelenhetett meg. Boldoggá avatására 2009. október 31-én került sor az esztergomi bazilikában.

Olvasmányos imaóra

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Pásztorok áldott főpásztora, Krisztus,

szent követődnek ünnepelve napját

tárjuk eléd most lelkes énekünkkel

hódolatunkat.

Harcokban edzett hű fiadat egykor

égi kenettel belül gazdagítva

szent közösségnek gondos pásztorává

tette a Lélek.

Nyájadnak őre, pásztoraid tükre,

fénye a vaknak, elesettnek atyja,

lankadók lelke, mindeneknek mindig

mindene volt ő.

Krisztus, a jókat jutalmul az égben

megkoronázod; minekünk is add meg,

hogy pásztorunkat, nyomdokain járva,

mennybe kövessük.

Himnusszal áldjuk mindeneknek Atyját,

felmagasztalván, Isten Fia, téged,

Szentlélek Istent ugyanúgy dicsérjük

szerte a földön. Ámen.

ZSOLTÁROZÁS

1. ant. Kiáltásom jusson eléd, ne fordítsd el tőlem arcodat, Uram!
102 (101). zsoltár
Száműzöttek imája
Isten megvigasztal minket minden nyomorúságunkban (2 Kor 1, 4).
I.

Uram, hallgasd meg könyörgésemet, *

és kiáltásom jusson eléd!

Ne rejtsd el előlem arcodat; †

megpróbáltatásom napján *

fordítsd felém füledet!

Amikor csak segítségül hívlak, *

sietve hallgass meg engem!

Napjaim elenyésznek, mint a füst, *

csontjaim, mint a parázs, izzanak.

Szívem olyan, mint a lekaszált és kiszáradt fű, *

kenyeremet megenni is elfelejtem.

Hangos sóhajtozásom közben *

húsom csontomra sorvadt.

Hasonlóvá lettem a sivatagi pelikánhoz, *

olyan vagyok, mint a romokon ülő bagoly.

És úgy virrasztok, *

mint a magányos veréb a háztetőn.

Ellenségeim egész nap gyaláznak, *

akik egykor dicsértek, most nevemmel átkozódnak.

Kenyér helyett hamut eszem, *

és italomat könnyel vegyítem

haragod és neheztelésed miatt, *

mert magasba emeltél, és most földre sújtasz.

Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék, *

és én, mint a fű, elszáradok.

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak *

és a Szentléleknek,

miképpen kezdetben, *

most és mindörökké. Ámen.

Ant. Kiáltásom jusson eléd, ne fordítsd el tőlem arcodat, Uram!
2. ant. Az alázatosak imáját hallgasd meg, Uram!
II.

De te, Uram, örökre megmaradsz, *

és emléked is él nemzedékről nemzedékre.

Kelj fel, és könyörülj meg Sionon, *

mert eljött az idő, hogy megkönyörülj rajta.

Még köveiben is gyönyörködnek szolgáid, *

romjain is szánakoznak.

A nemzetek félve tisztelik majd nevedet, Uram, *

és minden király vallja dicsőségedet;

mert felépíti az Úr Siont, *

és megjelenik dicsőségben.

A szegények imádságát meghallgatja, *

és nem veti meg könyörgésüket.

Írják le mindezt az eljövendő nemzedéknek, *

a születendő nép is magasztalja az Urat:

Mert letekint szentélyének magasából, *

az Úr az égből földünkre tekintett,

hogy meghallja a rabok sóhaját, *

és megmentse a halálra szántakat;

hogy hirdessék az Úr nevét Sionban, *

és Jeruzsálemben dicsőségét,

mikor majd a népek egybegyűlnek, *

és az országok, hogy szolgáljanak az Úrnak.

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak *

és a Szentléleknek,

miképpen kezdetben, *

most és mindörökké. Ámen.

Ant. Az alázatosak imáját hallgasd meg, Uram!
3. ant. Te alkottad a földet, és az ég is a te kezed műve, Uram.
III.

Erőm megtört az úton, *

megrövidültek napjaim.

De így fohászkodom: „Istenem, †

ne ragadj el életem delén, *

a te éveid nemzedékről nemzedékre tartanak.

Kezdetben te alkottad a földet, *

és az ég is a te kezed műve.

Ezek elenyésznek, de te megmaradsz, †

elavulnak, mint a ruha, *

változnak, mert mint az öltözetet váltod őket.

Te azonban ugyanaz maradsz, *

és éveid el nem fogynak.

Szolgáid fiai itt lakhatnak, *

és ivadékuk színed előtt biztonságban él.”

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak *

és a Szentléleknek,

miképpen kezdetben, *

most és mindörökké. Ámen.

Ant. Te alkottad a földet, és az ég is a te kezed műve, Uram.

Figyelj, népem, tanításomra,

Ajkam igéire figyeljetek.

ELSŐ OLVASMÁNY

Jób könyvéből

3, 1-26

Jób panasza

Jób megnyitotta száját, s elátkozta születése napját. Így szólt: „Vesszen a nap, amikor világra jöttem, az éj, amelyen azt mondták: „Fiú fogantatott.” Igen, legyen az a nap sötétség! Az Isten odafenn ne törődjék vele, ne is ragyogjon fel annak a napnak a fénye! Borítsa éjszaka és sűrű sötétség, nehezedjenek rá gomolygó fellegek, tartsa rettegésben nappali sötétség! Sötétség nyelje el! Ne sorolják az év többi napja közé, és ne számítsák be hónapok napjának! Az az éjjel meg maradjon magtalan! Ne lásson soha hangos vigadozást! Átkozzák el ezt az éjt a napok átkozói, akik a leviatánt ingerelni tudják! Homály takarja el hajnalcsillagait, hasztalan várjon a világosságra! Ne láthassa meg, hogy a tavasz kinyitja szemét! Mert nem zárta be előttem a méhnek ajtaját, és a kínt nem rejtette el szemem elől.

Hogy nem pusztultam el már az anyaméhben! Vagy miért nem haltam meg, mikor megszülettem? Miért fogtak föl térdek? S miért voltak emlők, hogy szopjam őket? Most csöndben feküdnék, és nyugodhatnék, elaludtam volna, és békességem volna. A királyok és a föld nagyjai közelében, akik sírhelyet építenek maguknak. Fejedelmek mellett, akiknek volt aranyuk, akik megtöltötték házukat ezüsttel. Mint torzszülött, akit mielőtt élt, már elástak; volnék, mint a magzat, aki fényt sose látott. Ott a gonoszok felhagynak dühükkel, és az elfáradtak nyugalmat találnak. Együtt pihennek ott mind, akik foglyok voltak, nem hallatszik többé robottisztnek hangja. Egyforma lesz ott a szegény és a gazdag, és a rabszolga sem függ majd urától.

Miért hagyta világra jönni a szenvedőt, s szomorú szívűnek miért adott életet? Várják a halált, de az bizony nem jön, jobban keresik, mint az elrejtett kincset. Örülnének nagyon saját sírhalmuknak, sírjuk, ha meglelnék, felujjonganának. Útjavesztett embernek minek ily ajándék, annak, akit Isten teljesen körülzárt?

Immár kenyeremmé vált a sóhajtozás, s mint a víznek árja, ömlik a panaszom. Mert rám szakadt, amitől rettegtem, és amitől féltem, osztályrészem lett. Nincs nekem nyugalmam, nincsen békességem, még meg sem nyugodtam, máris új baj ért.”

VÁLASZOS ÉNEK

Jób 3, 24-26; 6, 13

Immár kenyeremmé vált a sóhajtozás, s mint a víznek árja, ömlik a panaszom. Mert rám szakadt, amitől rettegtem, és amitől féltem, osztályrészem lett. * Elért engem, Uram, a te haragod.

Számomra nincs többé semmi segítség, menekülésemnek minden útja zárva. * Elért engem, Uram, a te haragod.

MÁSODIK OLVASMÁNY

Részlet Meszlényi Zoltán püspök és vértanúnak egy papszentelésen tartott homíliájából

(Esztergom, Belváros, 1945. július 8.; Alázatos szolgálat: Dr. Meszlényi Zoltán Lajos szentbeszédei c. könyv 159-161. oldal, Don Bosco Kiadó, 2007)

„Tied Istenem minden szeretetem, egész életemen keresztül.”

Az utolsó papszentelést, amikor ezeknek a mai papoknak osztálytársait szenteltem, a szeminárium pincéjében tartottam. Hogy miért, fölösleges magyaráznom. Esztergom szomorú napjaiban történt, amikor az ostrom idején a szertartások alatt szinte a fejünk felett váltották egymást az ellenséges hadseregek. Ma pedig ide jöttem. Hogy miért, ezt sem szükséges bővebben magyarázni. Esztergom, sőt az egész nemzetünk büszkesége, a mi bazilikánk használhatatlan állapotban van.

S most mikor a szertartást befejeztük, s a Szentlélek erejével új papokat szenteltünk, milyen biztatással bocsássuk őket az élet útjára innen az Úr oltára elől, ahol térdre borultak, és fogadták a Szentlelket közvetítő kézfeltételt? Nevelőim számtalanszor figyelmeztettek atyai szavakkal, hogy az élet, különösképpen a pap élete katonáskodás a földön, a lelkipásztorkodás örökös küzdelem saját gyarlóságunkkal, s azoknak az embereknek örök gyarlóságával, akik között élnünk kell, mint a szent titok kiszolgáltatóinak; hogy a világ az ő démoni erőivel mindig ellentétes beállítottságú az Egyházzal szemben, mert nem tudja elviselni az erkölcsért és a jóért folytatott harcot s ennek a harcnak végső kimenetelébe vetett győzedelmes hitet, mellyel az Egyház napjai előtte jelentkeznek… Akkor túlzásnak látszott, ha idézték előttem az Üdvözítő szavait: eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek. Ma, életem delelőjén túl másképpen gondolkozom. Évtizedek harcai megtanítottak arra, hogy nevelőim figyelmeztetései nem voltak túlzások.

S mikor a múlt év őszén Istenben boldogult főpásztorunk tisztán látva népünknek tragikus sorsát, kiadta papjainak a parancsot, hogy mindenki küldetéséhez híven maradjon meg a gondjaira bízott hívek között, s amikor figyelmeztetett…, hogy a papoknak a legnagyobb megpróbáltatások idején teljesíteni kell kötelességeiket még vértanúság árán is: a mártírium gondolata nem döbbentett meg, nem csodálkoztam, természetesnek tűntek fel az Üdvözítő szavai: eljön az óra, hogy mindaz, ki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek.”

VÁLASZOS ÉNEK

2 Tim 4, 7-8; Fil 3, 8-10

A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. * Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja.

Mindent elvetettem, hogy Krisztust megismerjem, és a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget; így hozzá hasonulok a halálban. * Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja.

KÖNYÖRGÉS

Könyörögjünk!

Mindenható örök Isten, aki Zoltán püspököt és vértanút apostoli buzgóságáért a dicsőség koronájával ékesítetted, add meg kérünk, hogy példáját követve nevedet bátran megvallva élhessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

Hozzátesszük, legalábbis közös zsolozsmázáskor a felhívást:

Mondjunk áldást az Úrnak!

Istennek legyen hála!

Amikor vasárnap vagy főünnep előtt hosszabb vigíliás ünneplést tartanak, a Téged, Isten, dicsérünk himnusz előtt kerülnek sorra a kantikumok és az evangélium, amint azt a Függelék jelzi.

Ha az Olvasmányos imaórát közvetlenül egy másik imaóra előtt mondják, akkor vehető az utóbbinak a himnusza; az Olvasmányos imaóra végén pedig elmarad a Könyörgés és a Felhívás, az ezt követő imaóra elején pedig a bevezető vers és a Dicsőség az Atyának.

A MKPK jóváhagyásával, 2013

© 1999-2024 J. Vidéky