2024. május 29.

Szent VI. Pál pápa
tetszés szerinti emléknap


Giovanni Battista Montini 1897. szeptember 26.-án született az olaszországi Brescia provinciában lévő Concesio faluban. 1920. május 29-én szentelték pappá. Az Apostoli Szentszék szolgálatában töltött időszak után Milánói érsekké nevezték ki. 1963. június 21.-én választották meg Szent Péter utódául. Befejezte a II. Vatikáni zsinatot, előmozdította az egyházi élet megújulását, kiváltképp a liturgia, az ökumenikus párbeszéd és a legújabb korban való evangélium hirdetés terén. 1978. augusztus 6-án adta vissza lelkét Teremtőjének.

Olvasmányos imaóra

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

I. Amikor az imaórát éjszaka vagy kora hajnalban mondják:

Mindenek Atyja, világ újítója,

nagy Király, Krisztus, félelmetes Bíró,

áldva dicsérünk, esedezve kérünk,

nézz a szívünkre!

Éjszaka zengjük hálaénekünket,

te segíts minket, hogy méltók lehessünk

dicsérni téged egy szívvel örökké,

fénynek adója.

Szítsd fel szívünknek szerelmét irántad,

add, hogy úgy éljünk, hogy halált ne lássunk,

s hogy tetteinkben örök dicsőséged

meg-megújuljon.

Add, hogy szívünket tüzed általjárja,

s mint Jegyesünket mindig ébren várjunk,

és a kezünkben ki nem alvó lánggal

égjen a mécses.

Egyként dicsérjük mennyei Atyánkat,

s téged, Királyunk, kegyes Üdvözítőnk,

Szentlélek Isten, dicséreted zengjen

földön, egekben. Ámen.

II. Amikor az imaórát a nap nem reggeli órájában végzik:

Krisztus, igaz fény, kegyelem és élet,

végtelen jóság, öröme a földnek,

csorduló véred a halálból minket

megszabadított.

Gyújtsd fel szívünkben szereteted lángját,

áraszd ránk, kérünk, a hit égi fényét,

és növeld bennünk a segítő jóság

minden erényét.

Messze tartsd tőlünk a gonosz kísértőt,

győzd le a Sátánt hatalmas erőddel,

és álljon mellénk, kit az égből küldesz:

isteni Lelked.

Dicsőség néked, örök Atyaisten,

és neked, Krisztus, Atya egyszülötte,

s kettejük Lelke, velük egyenlő Úr

minden időn át. Ámen.

ZSOLTÁROZÁS

1. ant. Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, hogy veled mennyi jót tett!
103 (102). zsoltár
Az irgalmas Isten dicsérete
Istenünk irgalmából eljött hozzánk felkelő Napunk a magasságból (vö. Lk 1, 78).
I.

Áldjad, lelkem, az Urat, *

egész bensőm az ő szent nevét áldja!

Áldjad, lelkem, az Urat, *

és ne feledd el, hogy veled mennyi jót tett!

Ő megbocsátja minden bűnödet, *

és minden betegségedet meggyógyítja.

Életedet megváltja a sírtól, *

szeretetével és könyörületével meg is koronáz.

Egész életedet elhalmozza javakkal, *

és megújul ifjúságod, mint a sasoké.

Az Úr igazságot szolgáltat, *

és minden elnyomottnak megvédi jogát.

Mózessel megismertette útjait, *

és Izrael fiaival nagy csodáit.

Ant. Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, hogy veled mennyi jót tett!
2. ant. Ahogyan az atya könyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik félik őt.
II.

Könyörületes az Úr, és jóságos, *

hosszan tűrő és nagy irgalmú.

Nem pöröl velünk szüntelen, *

és haragja nem tart örökké.

Nem bűneink szerint bánik velünk, *

és nem gonoszságunk szerint fizet vissza.

Mert amilyen messze van az ég a földtől, *

olyan nagy a szeretete az őt félők iránt.

És amilyen távol van napkelet napnyugattól, *

olyan messzire veti el vétkeinket.

És ahogyan az atya megkönyörül fiain, *

úgy könyörül az Úr azokon, akik félik őt.

Ő jól tudja, hogy miből formált, *

nem felejti, hogy csak por vagyunk.

Az ember napjai olyanok, mint a fű, *

virul, mint a mező virága;

de egy kis szellő, s már vége van, *

a helyét sem ismerik többé.

Ant. Ahogyan az atya könyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik félik őt.
3. ant. Áldjátok az Urat mind, ti, kezének művei!
III.

Az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, *

és igazsága még unokáikkal is.

Azokkal, akik szövetségét híven őrzik, *

és hűségesen teljesítik parancsait.

Az Úr a mennyben állította fel trónját, *

királyi hatalmával uralkodik a mindenségen.

Áldjátok az Urat, ti, angyalok, †

ti, hatalmasok, akik teljesítitek parancsát, *

és hallgattok intő szavára.

Áldjátok az Urat, ti, mennyei erők, *

szolgái, kik akaratát teljesítitek.

Áldjátok az Urat mind, ti, kezének művei, †

mindenütt, ahol uralkodik. *

Áldjad, lelkem, az Urat!

Ant. Áldjátok az Urat mind, ti, kezének művei!

Döntéseid útját add megértenem,

Csodás tetteiden szemlélődöm.

ELSŐ OLVASMÁNY

Jób könyvéből

7, 1-21

Jób megunta életét, és panaszával Istenhez kiált

Jób így válaszolt barátainak: „Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait? Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja. Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül. Már mikor lefekszem, kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt fölkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig.

Férgek lepik el testem, s a föld pora fedi. Összeaszalódik s gennyezik a bőröm. Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot. S a szem, amely most lát, soha többé nem lát, kereső szemeddel nem találsz, nem leszek.

Mint felhő, tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér az vissza, kit az alvilág elnyelt. Házába nem mehet soha többé vissza, és otthona nem látja soha viszont. Ezért én sem türtőztetem magamat: beszélek lelkem gyötrelmében, s elpanaszolom lelkemnek keservét.

Tenger vagyok tán? Avagy tengeri szörny? Merthogy őrzésemre őrszemeket rendelsz. Ha arra gondolok: vigaszt ad fekvőhelyem, ágyam majd segít viselni kínomat, máris megijesztesz álmomban szörnyűmód, rémképek kergetnek újabb gyötrelmekbe. „Fojts meg inkább!” – ez a kívánságom, jobb a halál, mint a sok fájdalom.

Eltűnök én immár, nem élek örökké, hagyj hát magamra, életem egy lehelet. Vajon mi az ember, hogy oly nagyra tartod, arra méltatod, hogy törődj vele? Hisz meglátogatod minden áldott reggel, és próbára teszed minden pillanatban. Mily rég nem veszed le tekinteted rólam! Arra sem hagysz időt, hogy nyálam lenyeljem.

Vétkeztem? Mit tettem? Mondd, emberek Őre! Támadó kedvednek miért vagyok céltábla? Miért vagyok terhedre? Miért nem bocsátod meg a bűneimet, vétkem fölött miért nem hunysz szemet? Mert hogyha egyszer lefekszem a porba, hiába keresel, többé nem leszek.”

VÁLASZOS ÉNEK

Jób 7, 5. 7. 6

Férgek lepik el testem s a föld pora fedi, összeaszalódik s gennyezik a bőröm. * Gondold meg, Uram: életem csupán egy lehelet.

Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. * Gondold meg, Uram: életem csupán egy lehelet.

MÁSODIK OLVASMÁNY

Szent VI. Pál pápa beszédeiből

(In ultima Concilii Œecumenici Vaticani secundi publica Sessione, die 7 decembris 1965: AAS 58 [1966] 53. 55-56. 58-59)

Az ember megismerésének feladata, hogy általa eljussunk Isten ismeretére

A zsinat által új hangsúlyt kapott az ember és a világegyetem teocentrikus és teológiai felfogása, szinte dacolva az anakronizmus és a lényegtelenség vádjával, olyan állítások révén, amelyeket a világ először ostobaságnak fog ítélni, de amelyekről később, reméljük, fel fogja ismerni, hogy valóban emberi, bölcs és üdvös. Nevezetesen, hogy Isten van. És még több: valóságos, él, személyes, gondviselő Isten, végtelenül jó; és nemcsak önmagában jó, hanem mérhetetlenül jó hozzánk is. Őt ismerjük fel Teremtőnknek, igazságunknak, boldogságunknak; olyannyira, hogy az az erőfeszítés, hogy Rá tekintsünk, és hogy szívünket Őrá összpontosítsuk – amit szemlélődésnek nevezünk – a szellem legmagasabb, legtökéletesebb cselekedete, az a cselekedet, amely még ma is minden emberi tevékenység csúcsán állhat és kell, hogy álljon.

Igen, az Egyház, mely a zsinatra összegyűlt, nem csak önmagával és az Istennel való kapcsolatának szükségességével foglalkozott, hanem az emberrel - az emberrel, amilyen ma valójában: az élő ember; az önmagába burkolózó ember; az ember, aki nemcsak minden érdeklődésének középpontjává teszi magát, hanem azt meri állítani, hogy ő az egész valóság elve és magyarázata. Az ember minden érzékelhető eleme, minden egyes alakja, amelyben megjelenik, bizonyos értelemben megmutatkozott a zsinati atyák szeme előtt, akik a maguk részéről szintén egyszerű emberek, de mégis mindannyian pásztorok és testvérek, s helyzetükből fakadóan gondoskodással és szeretettel teltek. Tehát: Az ember, mint saját színdarabjainak tragikus színésze. Az ember, mint a tegnap és a ma emberfeletti lénye, aki mindig gyarló, valótlan, önző és vad. Az ember, aki boldogtalan önmagában, miközben nevet és sír. Az ember, mint a sokoldalú színész, aki kész bármilyen szerepet eljátszani. Az ember, mint a szűk látókörű, semmi másnak, csak a tudományos valóságnak hódoló. Az ember, mint olyan teremtmény, aki gondolkodik, szeret és fáradozik, és mindig vár valamire, a „növekvő fiú” (Ter 49,22). Az ember, aki szent, mégpedig gyermekkorának ártatlansága, szegénységének titokzatossága, szenvedésének odaadása miatt. Az ember, mint egyén és az ember a társadalomban. Az ember, aki a múlt dicsőségében él és a jövő dicsőségéről álmodik; az ember a bűnös, és az ember a szent, és így tovább.

A világi humanizmus, amely szörnyű egyházellenes valóságában mutatkozik meg, bizonyos értelemben szembeszállt a zsinattal. Az emberré lett Isten vallása találkozott az önmagát Istenné tevő ember vallásával (mert ez az). És mi történt? Összeütközés, csata, elítélés történt? Lehetett volna, de nem történt semmi. A szamaritánus régi története a zsinat lelkiségének mintája volt. A határtalan együttérzés érzése hatotta át az egészet. Zsinatunk figyelmét az emberi szükségletek felfedezése kötötte le (és ezek a szükségletek arányosan nőnek azzal a nagysággal, amelyet a föld fia magának követel). De felszólítjuk azokat, akik modern humanistáknak nevezik magukat, és akik lemondtak a legmagasabb valóságok transzcendens értékéről, hogy legalább egy jellemzőt tulajdonítsanak a zsinatnak, és ismerjék el a mi, újfajta humanizmusunkat: mi is, sőt mi mindenkinél jobban tiszteljük az emberiséget.

Ilyenformán a katolikus vallás és az emberi élet megerősítik egymással való szövetségüket, azt a tényt, hogy egyetlen emberi valóságban találkoznak: a katolikus vallás az emberiségért van. Bizonyos értelemben az emberiség élete. A rendkívül pontos és magasztos értelmezés által, amelyet vallásunk ad az emberiségről (az ember önmagában bizonyára misztérium önmagának), és ezt az értelmezést Isten ismerete alapján adja: Isten ismerete előfeltétele annak, hogy az embert olyannak ismerjük, amilyen ő valójában, a maga teljességében.

Következésképp - ha emlékszünk mindannyian, akik itt összegyűltünk – mindenkiben felismerhetjük és fel is kell ismernünk Krisztus arcát (vö. Mt. 25,40), az Emberfiát, különösen akkor, amikor a könnyek és a bánat világosan láthatóvá teszik, és ha Krisztus arcát felismerhetjük, akkor fel kell ismernünk mennyei Atyánk arcát is. „Aki engem lát – mondta a mi Urunk –, az Atyát is látja” (Jn 14,9). Így humanizmusunk kereszténységgé válik, kereszténységünk pedig Istenre összpontosul; oly módon, hogy másként fogalmazva azt mondhatjuk: az emberismeret előfeltétele az istenismeretnek.

VÁLASZOS ÉNEK

Vö. Fil 4, 8

Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami dicséretes, * arra irányuljanak gondolataitok.

Ami erényes és magasztos * arra.

KÖNYÖRGÉS

Könyörögjünk!

Istenünk, te Egyházad kormányzását Szent Pál pápára, Fiad Evangéliumának bátor apostolára bíztad. Közbenjárására kérünk, segíts, hogy tanításának világossága által vele együtt mi is a szeretet civilizációjának elterjedésén munkálkodjunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

A MKPK jóváhagyásával, 2013

© 1999-2023 J. Vidéky